Peregnek a napok

Sok, sok bocsánat, de hát időm nem sok volt, amikor meg lett volna, túl fáradt voltam. :D De íme!. Kicsit hosszúra sikeredett, de hát egy hétről beszélünk! :)

Hétfő

Tipikusan az a reggel volt, amikor fel se kellett volna kelni (és ez mindhármunkra vonatkozik). Először kiégett a lámpa Bettinél, ezután Dóri szárította a haját (én a kabátomat) és egyszer csak leállt mind a két hajszárító. A villanyok égtek, a konnektorok nem működtek. Természetesen fogalmunk sem volt, hogy hol a biztosíték. Ülünk a metrón, bemondanak valamit spanyolul (már gyanús, a múltkor is ez volt), de ugye nem értjük, gondoltam megint át kell szállnunk. Hát nem így történt. Két megálló választott el a céltól és VISSZAFORDULTUNK. Kerestünk egy megállót, ahol át tudtunk szállni az L3-as metróra. Beértünk negyedórás késéssel, kinyomtattuk a lapot, amit le kellett adnunk az oktatónál (természetesen itt is hosszú perceket vártunk), majd megkerestük a tesi termet. Ahol be akartunk menni csak belülről nyílik, kerüljük meg az épületet… Bementünk, végre ismerős arcok (a két magyar fiú és ketten az osztrákok közül), ekkor közölték, hogy átmegyünk az előadóba. Már voltak a teremben, amikor bementünk, mondanom sem kell, jól megnéztek minket. Az oktató megkérdezte, hogy beszélünk-e angolul, de ez volt az egyetlen angol mondata. Innentől kezdve csak katalánul vagy spanyolul beszélt, mi meg csak ültünk és néztünk magunk elé. Ennél még annak is jobban örültem volna, ha futunk húsz kört. De gondolom ami késik nem múlik. Az óra végén elmondta az oktató, hogy hogyan fog kinézni a félév. Igazából hasonló, mint nálunk, a hallgatók tartják az órákat. Mi is fogunk játékot tartani, amikor jönnek Dániából megfigyelni az órákat.
Jött a német óra, ahol elég rossz lett a kedvem. Úgy tudtam, hogy kezdő németen leszünk, de tévedtem. Tény és való, hogy náluk a haladó német nem olyan, mint nálunk, de a tanárnő németül beszél, elég sok szót kéne érteni, én meg körülbelül 20%-on vagyok, ha úgy nézzük… Igen, tanultunk németet, de hát… Német tudásommal nem büszkélkednék. De nem baj, újra nekiállok. Lehet az a legnagyobb probléma, hogy nem tartozik a kedvenc nyelvek közé. Majd csak lesz valahogy. Este elmentünk egy kajáldába, ahol hétfőnként 50 cent a szendvics és viszonylag olcsó a sör is (eléggé eltérőek az árak ebben a tekintetben, ugyanaz a márka valahol 3 euro, valahol 1.50…). Találkoztunk a többiekkel, bár az is elég vicces volt. Nem mindenki találta azt a helyet, ahol találkoztunk, kedvenc Oliviamat én kutattam fel a hatalmas metró állomáson. Ennek a megállónak nagyon sok kijárata van és eléggé nagy távolságra egymástól, de megoldottam és megtaláltam. :D Elég sokan elmentünk erre a helyre. Stefano ajánlotta a helyet (kedvenc olaszunk) és szerintem mindenki istenítette. Nem csak a hely miatt, hanem azért, amilyen. Mindenkihez odament beszélgetni, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, ízlik-e az étel. A lényeg, hogy mindig mindenkire figyelt. J A csajokkal játszottunk szinkronszínészeset (mikor nem hallod vagy érted miről beszélnek és neked kell valamit kitalálnod), de mindig lebuktunk. Nagyon viccesek vagyunk. :D Lett új dalunk is az „Ez egy papírhulladék" mellé, már kicsit fejlettebb a szöveg is. :D Ezután elmentünk karaokezni. Legalábbis a helyre átmentünk, de nem énekeltünk végül. :D Jó volt, mert többet beszélgettem a többiekkel és megtudtam, hogy a dánok is tudnak mosolyogni. Juhú! Aztán egyszer csak mindenki elindult haza, gondoltuk mi is megyünk velük, de eltűntek. Csak Stefano, Jonas és Kjartan voltak velünk (bár Kjartan is eltűnt egyszer, de meglett! :D). Mondanom sem kell, fogalmunk se volt, hogyan jussunk haza, de a nap hőse, Stefano kiderítette. A megmentők és a securitynk is egyben. :D A srácok ki is érdemelték az álneveket (hiszen hogyan kommunikáljunk róluk, ha értik?!), így most már van egy Tésztánk (na vajon ki és miért? :D), egy Rénszarvasunk (a tekintete miatt) és egy Sauronunk (mert mindig figyel). Hazaértünk épségben és azonnal ki is dőltünk.

Kedd

Mivel három órára értünk haza, így elég későn keltünk, lustálkodtunk, annak ellenére, hogy a szomszédban fúrtak, faragtak egész nap. Persze a siesta idejében abbahagyták. Érdekes egy nép. Viszonylag későn mennek munkába, mindenhonnan késnek, siestáznak délután. :D Híreket kaptunk az ösztöndíjról (megkaptuk az első részét), de erről inkább nem is írok, nem is gondolok rá… :’D Megérkezett Simone is, pakolászott kicsit és egy pénztárcával jött elő a szobájából. Megkérdezte, kinek kell, mert ő neki már nem. Eléggé csodálkoztunk, mert nagyon szép tárcáról van szó. Mivel senki se válaszolt, eltűnt és egyszer csak visszajött három cetlivel és mondta, hogy húzzunk. Igazságosan kisorsolta, hogy kié legyen a tálca és most már én vagyok a büszke tulajdonosa. Nagyon, szép, nagyon tetszik. J

Szerda

Bementünk az egyetemre, mert német óránk volt és összefutottunk a dán fiúkkal, akik MOSOLYOGTAK ránk. Most már mindig, mindig mosolyogni fognak, juhú! Óra után lementünk a partra, hogy szedjünk követ Simone-nak, mert imádja a köveket, így azt kapott tőlünk ajándékba (természetesen ráírtuk, hogy SUPER SIMONE, kapott egy superman jelet is). Ücsörögtünk a parton és egyszer csak egy meztelen férfit vettem észre. Igen, jól olvastátok. Én eléggé kiakadtam, nem igazán tudtam magamhoz térni a dologtól. Szerencsére messzebb volt a kedves úriember, de akkor is. Egy olyan területen, ahol kisgyerekek is megfordulnak (hozzátenném, tele is volt a part gyerkőcökkel). Erre Betti mondta, hogy ez itt egyáltalán nem gáz és szokásos. Már előre félek a strandszezontól… Az este viszont nagyon jó volt! Simone elhívott minket egy helyre, ahol élő zene van és latin zene volt! Ez az én helyem! Csak ne kerülne ennyibe. L Betti nem volt valami jól, úgyhogy ő haza is jött és amikor kísértük a metróhoz, találkoztunk a dánokkal. Ismét egy jót beszélgettünk. Igazából azt hittem, hogy így, hogy belépős (úgy tudtuk, hogy nem az), nem akarnak majd bemenni a helyre, de nem így volt. Szóval lementünk és teljesen kész voltam, amikor meghallottam a zenét és megláttam, hogyan táncolnak az emberek. És én is táncoltam. Még hozzá először Rénszarvassal. Nem egy Travolta, de nem is ez a lényeg, hanem hogy vezetett! Ilyen se igazán volt még, hogy engem vezettek, nem nekem kellett. Elég ritka. :D Aztán volt még egy-két spanyol srác is, nagyon aranyosak voltak, ahogy meg akartak tanítani az alaplépésekre, amiket már tudtam. :D Mindent egybevetve imádtam ezt az estét, hiszen olyan zenére táncoltam, amit imádok. És itt nem olyanok ám a fiúk, mint otthon, hogy csak álldogálnak. Nem, nem. Mennek, felkérik a lányokat és a tánc öröméért, nem csak a csajozás miatt. ;) A többiek hamarabb hazamentek és hát Dórival kaptunk ölelést a srácoktól. Azért olyan nagy dolog ez is, meg a mosolygás is, mert eleinte elég távolságtartóak voltak (meg is mondtam nekik, nem is én lennék… :D), mesélték, hogy náluk nincs ölelgetés, pusziszkodás. J

Láttuk az este királyát és királynőjét (pont, mint a Dirty Dancing 2-ben, amikor csak ők táncolnak és mindenki körbeállja őket). Csak álltam és néztem őket, a vigyort le sem lehetett törölni az arcomról. Ez nem csak tánc. Nem csak táncolnak, hanem érzik a zenét és az érzelmeiket teszik bele a táncba. Egyszer én is meg szeretném találni azt az embert, akivel így tudok táncolni. Nem ilyen tökéletesen, hanem ennyire egymásra hangolva, tudva, hogy a másik mit lép. Záráskor megkérdezte egy srác, hogy török vagyok-e (?), mire mondtam neki, hogy nem, magyar. Erre nagy vidáman megszólal: „Magyar? Szeretlek!” Mondanom sem kell, leesett az állunk. Kiderült, hogy a srác vízilabdázó és volt már Magyarországon, Egerről is beszélt, meg Kásásról is. Nagyon vicces volt. :D Még jó egy órát kint voltunk Simone-val, Melanie-val (cousin) és a barátaikkal, azt hittem sose indulunk el haza. Elég hangosak voltak, így jó spanyol szokáshoz híven egyszer csak egy vízzel teli valami landolt mellettünk (ha hangosak az utcán, ledobnak valamit). Eléggé ijesztő volt, de szerencsére nem talált el senkit.

Csütörtök

Eljött a búcsúebéd ideje. Miután magunkhoz tértünk, Dórival bevásároltunk és nekiálltunk a sütésnek-főzésnek. A menü krumplistészta volt, desszertnek palacsintát készítettünk. Betti horgolótűért rohangált, mert Simone megkérte, hogy az egyik tincsét csinálja meg rastára. Elég vicces volt, amikor kerestük a neten, hogy hogyan is mondja majd a boltban. Elkészítettük a finom ebédet, már csak Simone hiányzott és amikor megérkezett, tálaltunk is. A lányoknak ízlett a magyaros étel és szerintem is elég finom lett. Odaadtuk nekik az ajándék köveket, mi meg aláírtuk a katalán zászlójukat. Én is kaptam szép szavakat Simone-tól a határidőnaplómba. J A csajok elmentek estére, mi pedig filmeztünk egyet.

Péntek

Reggel elbúcsúztunk Simone-tól és mentünk az első angol kiejtés óránkra. Egyelőre nem valami szimpatikus a tanárnő, de remélem ez idővel megváltozik. Abból a szempontból jó volt az óra, hogy csak angolul beszéltek, így legalább tudtuk, hogy miről is van szó, de elég vicces, amikor egy számodra ismeretlen nyelvvel hasonlítják össze a kiejtést. Mindenesetre mi Bettivel bőszen próbálgattuk a saját nyelvünkön is az adott dolgokat. Az oktató mutatott egy oldalt, ahol látni lehet, hogy amikor kimondunk egy betűt, hogyan is áll a gége, a nyelv és a többi. Ez elég izgi volt, majd játszom itthon vele. :D Az óra végén kint megvártuk Dórit (másik csoportban van), ahol szabályosan égetett a nap! Sok, sok, sok D-vitamin! *_* IMÁDOM! Mikor csatlakozott hozzánk, jöhetett a vásárlás, persze előtte ennünk is kellett valamit. Esküszöm, nem akartunk megint kínaizni, de ahova be akartunk menni, nem ajánlották. A következő történt: nagyban törtük a buksinkat, hogy mi is érné meg jobban, amikor is egy srác leszólított minket és természetesen spanyolul beszélt hozzánk. Miután megértette, hogy mi aztán egy szót sem értünk abból, amit mondd, a lányok segítségével, akikkel volt, elmagyarázta kézzel-lábbal, hogy nem jó hely, kicsi adagot adnak, és még csak nem is finom. Így nem volt más választásunk, mentünk a kínaiba. Tény, hogy megszerettem, de sok lesz! :D Itt hatalmas sor volt (bár gyorsabban ment, mint gondoltam) és amíg várakoztunk, megláttunk két srácot, akik free kiss and hugs (ingyen csók és ölelés) táblával mászkáltak. Ők így ünnepelték a Valentin napot. Egyébként érdekes, mert ugye itt csak áprilisban van és nem is teljesen olyan, mint a nemzetközi, de itt is elég sokan megemlékeztek eme csodálatos napról. Na és ezt követte a vásárlás. Srácok! Tudjátok milyen az, amikor bementek a barátnőtökkel egy ruhás boltba és csak nézelődtök, amíg a barátnőtök mindent tüzetesen átnéz és felpróbál? Te meg csak állsz és fogod a már kiválasztott ruhákat, míg a következőket próbálja. Szuper, akkor ezt most szorozzátok meg kettővel! Körülbelül én is így éreztem magam. Persze nézelődtem, de nálam ez elég gyorsan megy. Azt hittem sose lesz vége ennek a „kis” túránknak. De legalább sétáltam egy jót. :D A Katedrális felé jöttünk haza, ahol láttam zenészeket. Messziről már hallottam a hangokat, de mikor megláttam, hogy ezek a hangok nem lejátszóból jönnek és egy zongora is van a tér kellős közepén, muszáj volt megállnom egy kicsit, hogy hallgassam őket. Szívet melengető volt. Valamiért a Macska arisztokraták jutottak eszembe róluk.

Szombat

Mint ahogy már írtam, pénteken kiköltözött Simone, úgyhogy jöhetett a nagytakarítás. Szépen berendezkedtem teljesen a szobámban, majd jöhetett az én részem, a nappali, folyosók, balkon. Mindent szépen áttöröltem és azt hittem sose lesz vége. A lányok is eléggé ki voltak és itt most nem arról volt szó, hogy szeretünk-e takarítani vagy sem. De ezt inkább nem is részletezem. Bevásároltunk Bettivel, ismételten filmeztünk (túl sok lesz a romantikából már) és bűnöztünk (nem szabad rászoknunk az itteni evési szokásokra!). A buli kimaradt, mert másnap reggel korán keltünk.

Vasárnap

Ma kirándulni voltunk, erdőt jártunk, hegyet másztunk, kerestük Zsolti szikláit (sziklamászó) és bebarangoltuk Gelidat. Irány a Catalunya megálló, jegyek a zsebben és már robogtunk is Gelida felé. Természetesen előbb meg kellett keresnünk az állomást (a tér másik oldalán kerestük), be kellett jutnunk a trükkös ajtókon (befelé a bérlettel, kifelé csak jeggyel, de mint kiderült, azzal se :D).  Az út beszélgetéssel telt, körömlakk szagban (Betti nem ért rá itthon :D) és fél óra múlva meg is érkeztünk az állomásra, ahol Zsolti várt minket. Nyakunkba vettük a várost, mentünk erre-arra, nem igazán találtuk, hogy jutunk a természetbe (minden utca zsákutca volt, kacskaringós és ugyan oda lyukadtunk ki mindig). Mikor megtaláltuk, megláttuk az ideális sziklákat és elindultunk árkon-bokron át. Természetesen csakis járható ösvényeken (eleinte :D). Azonban a kiszemelt sziklánk folyamatosan bandukolt. Betti szerint direkt előlünk ment a másik irányba mindig. Lényeg a lényeg, nem igazán lyukadtunk ki a sziklánál, helyette jó sokat mentünk felfelé és lefelé is, láttunk szép növényeket és persze a kilátás se volt semmi.

A szikla megint a másik oldalra került, hát akkor induljunk el arrafelé, de nem ám szép, tiszta ösvényen, a dzsindzsásba. Ja, és azt írtam már, hogy el kezdett szakadni az eső? Bementünk az erdőbe és szerintem fél óráig még száraz időnk volt és egyszer csak elkezdett szemerkélni majd, bumm. De (!) végül közel kerültünk a sziklákhoz és lepihentünk egy kicsit. Vagyis mi lányok, Zsolti meg körülnézett, kereste a járható ösvényeket, de nem igazán találta. Mindenesetre nem jöttünk rá, hogy hogyan jutnak a sziklához az emberek, ugyanis járható utat nem találtunk. Visszafordultunk, hogy megnézzük a várat, ahonnan ismét csak gyönyörű volt a kilátás. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez csak egy-két órácska volt, annak elmondanám, hogy olyan négy óra bolyongásról van szó, körülbelül az egész hegyet bejártuk (na jó, ez egy kicsit túlzás, de az egyik részét biztosan). 

 "Nézz szomorúan, mert nincs út!"

A várnál ücsörögtünk egy kicsit és ismét bebizonyosodott, hogy a spanyolokat nem érdekli, hogy nem érted őket. Bekukucskáltam a várba (zárva volt az a része, ahol voltunk) és egy nő elkezdett beszélni hozzám. Mondtam a jól bevált és nagyon fontos mondatomat (No hablo espanol y catalan – Nem beszélek spanyolul és katalánul), bólogatott, majd ismét beszélt hozzám. Ezt ismételten bandukolás követte, megint találtunk egy ösvényt, amin elindultunk. Egyszer csak kilyukadtunk a városban, de fogalmunk se volt hol vagyunk. Mindenesetre mentünk tovább, hiszen majd csak megtaláljuk az állomást. Láttunk nagyon szép épületeket és nagyon vicces dolgokat. Ahogy sétáltunk egyszer csak megláttunk egy mozgólépcsőt a város kellős közepén (máshol nem is láttunk, csak ezt az egyet fedeztük fel, de nem jöttünk rá, hogy miért is lehet ott). 

Gyorsan ki is próbáltuk és milyen jól tettük! Ha nem megyünk fel vele, nem látjuk meg a kis Szabadpolcot az egyik ház ablakában. 

Ismét zsákutcába tévedtünk, de megtaláltuk az állomást! Éppen elment a vonatunk, de semmi baj, a következőre csak 20 percet kellett várni. Jó kis nap volt, jól elfáradtam és mikor beértünk a városba megállapítottam, hogy szeretem a bulikat, az embereket, de néha kellenek ilyen napok, amikor egy csendes kis faluba mászkálsz vagy éppen a természetben bandukolsz. Amint leszálltam a vonatról, visszafordultam volna.

Ui.: Ma (is) láttunk egy babát, de olyat, hogy azt hittem ott olvadok el a padon. Olyan volt, mint egy játék baba. Folyamatosan gyerekeket látunk, már nem bírja a szívem ezt! :D Mindet hazahoznám, ha lehetne! Mondtam is, hogy valahova csak úgy bemennék babázni egyet, vagy hozhatnánk is egy gyerkőcöt haza. Betti benne volt (elméletben). Kár, hogy nem így működik… :D