Zárszó

Öt és fél hónap. Egy csodálatos kaland, tapasztalat, tele kihívásokkal. Imádtam minden percét. Először ültem repülőgépen, először éltem külön a családomtól, először voltam (és éltem!) a tengernél és először volt egy felejthetetlen félévem tele annyi élménnyel, mint eddigi életemben soha. Megtapasztalhattam, milyen is az, mikor figyelni kell, hogy albérletre és ételre mindig maradjon pénz. Imádtam és imádom a lakást, ahol éltem. A kis szobámat, amibe nem sok időt töltöttem, a nappalinkat, ahol annál több időt voltam. Azt, hogy mindig ott ültünk együtt, még akkoris, ha hárman négyféle dolgot csináltunk. Nem volt TV-nk és nem is igényeltem, viszont a félév alatt több filmet néztem, mint előtte egy év alatt.
Csodálatos embereket ismertem meg, akiket nagyon megszerettem. Érdekes volt látni a különböző országokból és kultúrákból érkező embereket. Ahogy egyes sztereotípiák leomlottak.
Olivia, a belga lány, aki egy életvidám energiabomba. Vele jókat tudtam beszélgetni mindenről. Imádtam, ahogy mindig felkapta a vizet. És most már tanító néni, megszerezte a diplomáját. Nagyon büszke vagyok rá.
Stefano, az olasz fiú, aki mindig pszichológust játszik és akinek gyönyörű, tiszta szíve és lelke van. Vele is jó és mély beszélgetéseim voltak. Az pedig külön jól esett, mikor hozzám fordult a problémájával. Nagyon jó ember, több hozzá hasonló kellene a világba.
Sebnem és Ebru, a török lányaink, a buli és pletyka királynők. Na, ha őket megismered, megváltozik a véleményed a törökökről (vagy legalábbis nem ugyanazok lesznek sztereotípiáid)! Seb, a harsányabb, kis pasi mániás barátném, akinek minden alkalomra van valami pletykája. Ebru, a kicsit visszafogottabb, de őt sem kell félteni a magas sarkújával és a buli szeretetével.
És persze a mi drága kóró dánjaink, Jonas és Kjartan. Jonas, akiről sose lehet tudni, hogy komolyan beszél vagy csak viccel. Kjartan, akiről kiderült, hogy rappel és nem is olyan paraszt (:D), mint az elején azt hittem. A dán fiaink, akik olyan búcsú hamburgert készítettek saját készítésű falafellel, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Náluk jó volt átélni, ahogy a „ridegebb”, hosszabban megnyíló fiúk szépen lassan közel engedtek magukhoz és egy hónap után nagyon jó barátok lettünk.
Dóri és Betti. A két magyar lány, akikkel nekivágtam ennek a csodálatos útnak. Akikkel együtt voltunk a jó és a problémás napokon is. Nagyon jó barátok! <3

Öt és fél hónap és egy kicsit más életszemlélet. Szerintem kijelenthetem, hogy nekem kifejezetten jót tett ez a félév. Nagyon megszerettem ezt a helyet és nem csak azért, mert bármikor leugorhattam a partra. Az emberek mentalitása teljesen más minden téren. A lazaságuk, a pozitív kisugárzásuk, a kedvességük és még sorolhatnám
Félév… Van, hogy soknak tűnik, de számomra most nagyon rövidnek.
Barcelona, Gelida, Sitges, Terrassa, Figures, Montserrat, Párizs, Zaragoza, Tarragona, El Vendell. Belga, olasz, törökök, dánok, katalánok. Nehéz a búcsú, így nem is búcsúzkodom. Ahogy mondani szoktuk: „Nem azt mondom, hogy viszlát, azt mondom, hamarosan találkozunk!”

Barcelona rettegj, mert még biztosan visszatérek! És nem csak BCN-be. Hiszen ha az ember elkezd utazni, onnantól nincs megállás!

Te meg mit keresel itt?

Annyiszor hallottam ezt a mondatot az elmúlt két hétben, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy visszamegyek Barcelonába (nem mintha győzködni kellene, mennék én). De hogy miért is kérdezgeti mindenki? Történt májusban, hogy megvettem a repülőjegyemet július 11-re, de mindenki úgy tudta, hogy csak 28-án jövök haza. Célom az volt, hogy meglepjem a családomat, barátaimat és ez sikerült is. Szerintem sose fogom elfelejteni az arcokat. J
Nem ment teljesen zökkenő mentesen a hazaút. Kezdjük azzal, hogy teljesen depressziós voltam, hogy jövök haza. Aztán, szakadt az eső, amikor hazaértünk. Végül, vártam a bőröndömre a repülőtéren és egyszer csak megpillantottam néhány cuccomat a szalagon, majd a bőröndömet is. Teljesen kiszakadt a teteje. Még jó, hogy néhány nappal az érkezés előtt megkértem Ildit, hogy jöjjön ki értem. Ha így kellett volna végig mennem egész Pesten és Bicskén, lehet felrobbantam volna. :D
Megérkeztünk a lakáshoz (nagyon fura volt mindenhol magyar feliratokat látni és magyar beszédet hallani), Ildi bement hozzánk, hogy elterelje anyu figyelmét, amíg én is beosonok. Először senki se nyitott ajtót, de végül megjelent anya. Ildi berohant mondván, mosdóba kell mennem, anya meg csak nézett, hogy mit is keres itt Ildi és hova rohan annyira, majd megjelentem az ajtóban: „Ide várnak csomagot Barcelonából?”. Kicsit sokkoltam anyut, először azt hitte, hogy hallucinál, csak állt tátott szájjal és nézett nagy szemekkel.
A következő állomás Tabajd volt. Mielőtt elindultam, mindent felvittünk a szobámba, ugyanis a többiek még nem voltak itthon és őket is meg szerettem volna lepni. Na, hát megyek a buszmegállóba (sapka a fejembe húzva, hajam hátrakötve, hogy ne legyek annyira felismerhető) és kit látok ott? Lackót. Éppen vár a buszra. Mit volt mit tenni, odamentem hozzá. Csak akkor vett észre, mikor már az orra előtt voltam és köszöntem neki. Ő is nézett nagy szemekkel és a „Hát te hogy kerülsz ide?” mondat se hiányozhatott. Komolyan bánom, hogy nincs fejre szerelhető kamerám. :D
Felszállok a tabajdi buszra, megveszem a jegyemet, majd mikor megfordulok mit látok? Bence tátott szájjal majd kiesik az egyik ülés mögül. Hát, nem éppen így terveztem el a meglepetést, de nem is baj, így végigbeszélhettük az utat. Mikor odaértem hozzá, még mindig csak nézett, káromkodott egyet-kettőt, végül úgy megölelt, hogy majdnem összetört. Beértünk Tabajdra és a megbeszéltek szerint ott volt a buszmegállóban Ákos. Ő az unokatestvéremet várta, ugyanis azt mondtam neki, hogy itt van az unokatesóm, aki át szeretne menni a Mezítlábas parkba, de szegénykém egyedül van és kellene mellé valaki, aki legalább megmutatja neki, hogy merre is van. Mikor megjelentem a busz ajtajában és meglátott, nem volt leolvasható semmi reakció az arcáról. Mentem hozzá közelebb, még mindig semmi. Mondom ennyire azért nem változtam meg és nem mentem el olyan rég, hogy ne ismerjen fel. :D Mikor odaértem hozzá, köszöntem neki, de semmi reakció nem volt. Megkérdeztem tőle, hogy meg se ölel, na ekkor zökkent ki a sokkos állapotból. Később mesélte, hogy először azt hitte, hogy ennyire hasonlítunk az unokatesómmal. Mikor eljöttem tőlük, még akkor se igazán fogta fel, hogy itthon vagyok. Külön jólesett, hogy apukájuk és anyukájuk is mennyire örült nekem.
Mikor hazaértem, apa hátul dolgozott. Gyorsan lepakoltam, majd lazán hátrasétáltam és megkérdeztem, hogy kell-e valamit segíteni neki. Jött oda nagy vigyorogva, hogy hát én meg hogy kerültem ide? És hogy anya nem is mondott neki semmit. El se mozdultak mellőlem, szerintem még a mosdóba is jöttek volna velem. :D
Egy héttel a hazautazás előtt megtudtam, hogy drága barátaim Csabdiról mennek a Velencei-tóhoz szombaton, így elintéztem, hogy nekem is legyen helyem a buszon. (Köszönöm a szülőknek a segítséget! J ) Reggel vártam rájuk a buszmegállóban, jött is Csilla, akinek nem voltam nagy meglepetés, mert időközben megtudta a turpisságot, de így legalább volt egy szövetségesem. Felültünk a buszra és mentünk felvenni a többieket. Én elbújtam az ülések mögött és mikor felszálltak a többiek, felültem: „Ti is jöttök?”. Buzás csak vigyorgott, nem értette, hogy kerültem oda, Ancsa utat tört magának és Robo is csak vigyorgott nagyokat. Egész nap velük voltam és este is hozzájuk mentem, ugyanis nem volt velünk mindenki, még volt kit meglepni. Buzásnál voltunk, én lent ültem a tesó szobájában, ők pedig fent voltak. Mikor Enikő és Jani megérkezett, felhívtam őket skype-n, beszélgettünk, mondtam, hogy olyan rég láttam őket, mennyire hiányoznak már. Majd a következő mondat hangzott el: „Ú, Jani, mondanom kell neked valamit, csak el kell szaladnom pisilni!”. Ekkor felmentem, kinyitottam az ajtót és befejeztem mondandómat: „Szóval mikor is isszuk meg azt a sört?”. Csak meredt rám, nagy szemekkel, majd jött a szokásos, hát te meg kérdés. Enikő arcát nem láttam, de mesélték a többiek, hogy neki is eléggé tágra nyílt a szeme. Nem értették, hogy kerülök oda, mikor előtte még skype-n beszélgettünk. Később befutott Noémi, Boti és Jenő is, mondanom sem kell, ők is eléggé meglepődtek. Fura volt, ugyanis bárkivel és bárhol voltam, olyan volt, mint azelőtt. Mintha nem lettem volna távol félévig. Egyik kedves pillanatom az volt, amikor Jani és Enci elindultak haza. Jani megölelgetett, elengedett és ezt még megismételte néhányszor.

Előbb jöttem haza, eléggé nehezen hagytam ott Barcelonát, de az arcok mindent megértek. <3